Firenze története

I.e.59-ben az Arno és Mugnone folyók elágazásánál Cesare a Lex Juliaval elkezd földdarabokat osztani veterán katonáinak. Lex Julia nem más, mint Roma köszönete a légiósoknak, akik több čves kemény szolgálat után “leszereltek”, mint jutalom kaptak egy darab földet, hogy tudjanak ott gazdálkodni. De sajnos a paraszti élet a kard után nem mindenkinek tetszett.
A terület a folyók miatt nem volt éppen a legegészségesebb, mivel a föld mocsaras volt, de pont ezért a katonai csapatok könnyen mozoghattak különösebb akadály nélkül. Mint minden olyan városban, amit a rómaiak alapítottak egy módja volt a várostervezésnek: leginkább egy katonai táborra hasonlított, mivel volt két főutcája, a cardo és a decumano, egy városfal 4 kapuval, amin keresztül a lakott területre lehetett bejutni. A babonának fontos szerepe volt ezért egy szerzetes döntötte el a madarak repülését megfigyelve, hogy merre legyen a decumano (Kelet-Nyugat) majd másik irányba fordulva behatárolta a cardo (Észak-Dčl) irányát. A két főutca találkozásánál volt a foro, azaz a középpont, amit egy templom építésével jelöltek, az Istenek kedvében járva. A két főutca mentén elkezdték beépíteni a várost, ami leginkább egy nagy hálóra hasonlított.

A római kori Firenzének ugyanúgy volt fürdője (Terme), kikötője az akkor még hajózható Arno folyó partján, de nem hiányzott az Anfiteatro sem, mint minden római városban. Így növekedett ez a város váltakozva a jó szerencse és a rossz szerencse csillagzata alatt. Romának nagyon fontos szerepe volt ebben a növekedésben, hiszen tudjuk, hogy Firenze i.sz. II. századtól kezdve a Mediterrán Etruria legfontosabb központja. A lakosság száma a II. és a III. sz. között meghaladja a 10.000 főt és Róma után a második legnagyobb vŕros. Ezt mutatja nekünk az akkori firenzei anfiteatro, ami csak egészen kicsivel maradt le a ma is látható római mellett, ami akkor a firenzeiknek külön büszkeséget okozott és ahol többek között nézhették a gladiátorok harcát. Egy-egy ilyen előadás akkor olyan lehetett, mint ma egy vasárnapi focimeccs a stadionban.

A nyugat-romai birodalom bukása (476) valamint a barbárok támadásai Firenzét sem kímélik, ámbár a város az első csapásokat kivédi, de a gazdasági élete hanyatlásnak indul és szép lassan, 550-től kezdve elveszíti fontos pozícióját. Az a pár század, ami alatt a pogány Mars Istent tisztelő Firenze átalakul keresztény várossá és Szent Ambrus felszenteli az első keresztény templomot, a San Lorenzot, nem elegendő a fennmaradáshoz. A gót Radagaiso támadását 405-ben Stilicone segítségével leverik, de az érdem az akkori védőszentnek Szent Reparatanak tulajdonítják és hálából építenek neki egy templomot. Majd a VI.sz. második felétől szép lassan bekövetkezik a hanyatlás; először a bizánciak hódítják meg Firenzét, majd a VII-VIII. században a longobárdok végül az őket leverő frankok lépnek előre, akik létrehozzák a Karoling császárságot. A X. században felbomló frank császárság utóda a német-római császárság lett aminek keretében élt Itália északi és középső része. Korántsem egységes birodalom, hanem számos fejedelemség és egyéb hűbérurak birtokainak laza együttese. 962-ben I. Ottót császárrá koronázzák Romában helyreállítva ezzel a belső viszályokat. Firenzének bölcs uralkodója, akinek a törvényein keresztül a város megteszi az első lépéseket az önállóság felé.

1000 előtt Toszkánai Ugo márki lép színre, aki ismét Firenzét szeretné a Tusciani hercegség székhelyévé tenni, mivel ezt a szerepet Lucca városa elvette tőle 774-ben. Az ő édesanyjának Willa német hercegnőnek köszönhetjük az egyik legrégebbi bencés apátság (Badia Fiorentina) alapítását 978-ban. A templom sok átalakítás után mai formáját a 1600 években kapta.

Matild grófnő uralkodása alatt (1069-tol 1115-ig) elkészül Firenze első (valójában a negyedik) állami városfala (1078), amit Dante majd “régi falnak” hív. Ez az erőskezű uralkodónő a pápaság és császárok közötti hatalmi harcban bátorsággal kiállt az egyház mellett és sokszor ő vette át az irányítást. Éppen az ő Canossai kastélyában, 1077-ben IV. Henrik császár behódol VII. Gergely pápának.

A XII. čs XIII. Században a lakosság száma rohamosan megnő és kereskedelmileg is megerősödik a vŕros. A cserekereskedelem a szomszédos országokkal nagy segítségükre van ebben a fejlődésben. A firenzei kézművesek ügyességének híre túllép az országhatáron és egyre több rendelést kapnak.
Rájönnek az egység fontosságára és elkezdenek kisebb csoportokban gyűlni a hasonló szakmát végző kézművesek. A legjobban a gyapjú gyártása fejlődik. 1100 korul már kb. 30.000 lakosa van a városnak és ez a növekedés maga után vonja egy új városfal készítését, ami 1176-ban el is készül és magában foglalja az Arno folyó egy részét és annak túloldalát.
A XII. sz. végén megszületik egy új társadalmi forma a városállam, amelyben a polgárok demokratikusan megválaszthatják vezetőiket. Ugyanebben az időben megszületnek a céhek is, amely szervezetek meghatározzák Firenze életét, bármely politikai, gazdasági vagy katonai eseményben komoly beleszólásuk volt és ebből eredt a vŕros századokon át tartó nagysága és híre. A mesterségek űzése és a munka ráragasztotta a firenzei lakosokra a méhcsaládok elnevezést, mert nem engedték meg egymásnak, hogy ne dolgozzanak és hogy semmittevéssel töltsék az időt. Ezeknek a céheknek köszönheti az Orsanmichele templom azt a 14 fülkés védőszenteket ábrázoló szobrot, amit a kor legnagyobb művészei készítettek.

A sok munkalehetőség csábította a szegényebb rétegeket is, akik a városfalon kívüli dombokról lejőve letelepedtek a városkapun kívül úgynevezett városnegyedeket (borgo) alakítva. Megszületnek az első nagyobb terek a templomok közelében és kétfajta privát építkezési stílus: a tornyok és a sporti házak. A tornyok védekezéshez kellettek és csak háború idején mentek oda fel a mellette lévő úri házból a tulajdonosok. Később, a XIV. században átalakítják őket lakótoronnyá, ahova aztán állandóra beköltözik egy-egy család.

Az Arno túlpartjára is kiterjedt városnak szüksége van több hídra. Ponte Nuovo (később Carraia néven) 1218-20, Ponte alle Grazie 1237, Ponte S. Trěnita 1252 és a már meglevő Ponte Vecchio.
Ez a négy híd elegendő a városnak egészen a modern időkig.

A XIII. sz. nemcsak a felvirágzás, hanem a belső háborúk időszaka is. Mŕr régóta forr a vérük a firenzei nemesi családoknak egymás ellen, mindennaposak a város utcáin a vérengzések egészen addig a bizonyos 1215 áprilisáig, amikor is a város lakossága két részre oszlik: guelfi (pápa mellettiek) és ghibellini (császárpárti). Mi is történt azon a bizonyos napon? Húsvét napja volt és mindenki készült a misére. A Ponte Vecchion fehér feldíszített lován vonult Buondelmonte di Buondelmonti egy intelligens, vidám, gazdag és szép ifjú. Fehér bársony ruhájában maga is olyan volt, mint egy angyal, egy földre szállt angyal, aki elkövetett viszont egy nagy hibát. Életében kétszer lett szerelmes. Az első jegyese az Amidei család tagja volt, akinek már házasságot ígért, de amikor elment a Donatiak háza előtt meglátott egy lányt, akibe abban a pillanatban szerelmes lett és titokban feleségül is vette, felbontva így a másik leánnyal jegyességét. Halálos hiba volt! Mert azon a napon akkor ott a Ponte Vecchion már készen álltak a bosszúra az Amidei és Uberti család tagjai, hogy megtorolják e sérelmet. A szegény ifjút több késszúrással megölik ott mindenki láttára, amikor az egész város lakossága készen volt az ünnepi misére, a megbocsátás ünnepére!

Ezek a belső harcok a guelfi és ghibellini párt közt, váltakozó győzelemmel a két részről eltart egészen 1282-ig, amikor is végleg a guelfiek nyernek. Guelfinek lenni és Firenze irányításában részt venni, egyet jelentett. 1300-ban újra felélednek a belső viszályok és a guelfiek két részre osztódnak, fehérekre és feketékre. Ezeknek a harcoknak lesz az áldozata Dante Alighieri, aki maga is részt vesz a Campaldinoi csatában, 1289. június 11-čn, de a fehérek, akik oldalán ő is állt, elveszítik a csatát és száműzetésbe kényszerítik őket. Így születik a nagy mű, az “Isteni színjáték”, száműzetésben, messze szeretett Firenzéjétől, amit 1307-től 1321-ig, tehát haláláig ír a nagy költő Ravennaban.

A sok harc közepette azért így is tovább fejlődik a város és egy nagy előrelépést jelent, amikor 1251-től kezdve elkezdik az arany forint (fiorino) verését. Súlya 3,56 gr és 18 karátos arany.
Ez az arany fiorino Firenze jelképe is lesz, ezzel fizetnek a nemzetközi piacon, míg az ezüst forint megmarad az országon belül és a fizetéseket teljesítik ezzel. Amikor a pénzverdéből kikerül mŕr egy arany forint ér 20 ezüst forintot.

A kereskedők kezében van a város irányítása, akik a fiorino Urai is egyben. Lehetnek pénzváltók, világutazók, akik Európa piacait járják, kalandorok, amikor esetleg ezt hozza a szükség és az üzlet úgy kívánja, de visszavonulnak saját műhelyükbe is, hogy a könyvelést elvégezzék. Egyértelműen az ő kezükben van a város szerencséje. Közülük kerülnek ki a politikusok is, akik tisztában vannak helyzetük fontosságával és a rájuk terhelődő felelősséggel. Tudják, hogy a város lakossága csak ő általuk jut munkához, mindenki ebből él. Ha hihetünk egy akkor élő krónikásnak Giovanni Villaninak, aki lejegyzi, hogy az 1336-os és 37-es években Firenzében kb. 30.000 ember dolgozik valamelyik kézműves műhelyben, csak a gyapjúcéhnek van több, mint 200 műhelye, 90.000 db posztóvéget gyártanak minden évben, amit pénzre átváltva jelent egy másfél millió arany forintot.

1321-ben megnyílik az első egyetem itt Firenzében, a már sokkal híresebb bolognai után elérve egy másik fontos célt, mármint a kultúra is “hazai” volt nem kellett elmenni érte.

1347-ben a genovai flottával együtt, ami Indiából hozott fűszereket, megérkezik a városba az ázsiai patkány, ami a szörnyű pestist hordozza magában, elejét adva egy kb. tíz évenként ismétlődő járványnak, ami esetenként a lakosság 4/5-ét is elviszi.

1378-ban először hallunk egy Medicirol méghozzá a ciompi (gyapjúipari munkások) felkelés alkalmával, amikor a dolgozok szövetkezve a kisebb céhek alkalmazottaival jobb élet és munkakörülményt követelnek. Salvestro dei Medici aki a nép mellé állt száműzetéssel fizet ezért, de a medicieket nem lehetett elijeszteni olyan könnyen a céljuktól a magasra törekedéstől. Eljutunk így Giovanni di Averardoig, aki Cosimo il Vecchio édesapja és a család anyagi szerencséjének a megalapítója. De ez már egy másik történet…

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!